A varázsfüggöny meséje – A Magyar Népmese Napjára

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony, aki magányosan élt egy apró házikóban, a falu szélén. Az asszony szorgalmas volt, a házát mindig tisztán tartotta, a kertjében virág is nyílott. Ám akárhogy próbálta szebbé tenni otthonát, valahogy mindig hiányzott belőle a melegség. Ha besütött a nap, vakító fénye elűzte a nyugalmat, ha pedig leszállt az este, olyan sűrű sötétség borult a szobára, mintha sosem akarna többé világosság költözni oda.

Egy nap arra vetődött egy vándor, aki a falubelieknek nemcsak meséket, hanem szebbnél szebb kelméket is hozott: fénylő selymeket, színes vásznakat, aranyszálas szöveteket.

Meglátta az asszony bús tekintetét, s megszólította: – Miért szomorkodsz, jó asszony? Házad rendben van, kerted virágos, mégis oly nehéz a szíved.

– Hiába minden – felelte az asszony –, a házam sosem lesz otthonos. Hol túl sok a fény, hol túl nagy a sötétség, és egyikben sem találom meg a békességemet.

A vándor elmosolyodott, s előhúzott a tarisznyájából egy különös kelmét. – Ez nem akármilyen szövet – mondta. – Ez egy varázsfüggöny. Ha nappal szétnyitod, szelíd napfényt enged be, ha este összehúzod, megóv a sötétség árnyaitól, s megőrzi házad csendjét és békéjét.

Az asszony felakasztotta az ablakra a függönyt. Abban a pillanatban a házikó megtelt melegséggel, a fény játékos táncot járt a falakon, az asszony szívébe pedig béke költözött. A falu népe csodájára járt, s mindannyian ilyen függönyt szerettek volna.

De a vándor csak ennyit mondott: – Nem a szövet varázsol, hanem az, aki felakasztja. Mert a függöny csak akkor ragyog, ha a ház falai között szeretet lakozik, s a szívek melegsége árasztja el a szobát.

És bizony, azóta is ott leng az a függöny a szegény asszony ablakában, a betérőt mindig otthonos melegség fogadja a házban, s aki ott megpihen, derűs és nyugodt szívvel indul tovább útjára.